Délibábos / Utopian

Délibábos / Utopian
Délibábos / Utopian - kép1 / rajzfilm: 24 perc / készítette: becsey zsuzsa, 2012 / zene 1: oliver mayne, bede péter, sárvári kovács zsolt, hoch ernő / zene 2: dányi krisztina, juhász gábor, szabó g. hunor, rubik ernő zoltán

2009. július 30., csütörtök

aprócska titkos ajtó.

olyan boldog voltam amikor ezt a naplót nyitottam. csakúgy betévedtem, véletlen. aztán ebből is mi. azt hiszem mégis jó lenne repülni. kicsi szárnyak. egészen aprócska.

emlék Láncszemekből



játék is csak a te kezedben

Nem akarok szerelmeket, barátokat szeretnék. Elfáradtam. Hány év, hogy végre egy kis nyugalom. Aztán csak ez. Megmaradni.

legyen ahogy szeretném, akarom, ahogy akarod.


2009. július 28., kedd

"de a legnagyobb probléma, mikor lassan megbomlik az agy, és nem tudunk róla. Torockón, azon a viharos estén..." vissza, 2009.07. 16.























hiány. ébredéskor időnként halálfélelem.


Segesvár, benzinkút, 1. állomás.
ó, istenkém, csak tartanád kicsit a kezemet is a kezedben, míg helyre billennek nálam is a dolgok. aztán boldogulok valahogy. csak kicsit figyelj rám is.
szüleim most boldogok, a sors napfényt hozott rájuk, sikerül megkapniuk a 3 jegyből kettőt. nekik nyújtott. megvan a szovátai kezelés, út. egyik mert a kulákság, anyám oldaláról, másik felől a kilakoltatás, 41-ből, apám 6 hónapos, így kell menekülniük, szekéren, három gyerekkel. 1941. ezt a számot megjegyzem. így a folytatás is valahol összeér.

én mégis távol. eloltom a medvetót, szovátával. nem fogadhatom a fényt. belső parancs, hajszálon múlik, aztán ez is a hiányból.

kívánom, adj erőt, hogy szüleimmel türelmesebb. egyre nehezebb. bár oly kevés. az idő. hittem, mindig reméltem, jobb leszek. más.

Nagyenyedi Kollégium, Áprily Lajos tábla: "gyümölcseim sárgára benned égtek, s benned fakadtak friss virágaim." (Enyedi csend)

33-41-ig tanított itt nagyapám. bent találunk tablót. folyosón. viszont nincs kinn a táblán. kőbe vésve. barátai, tanártársai mind kinn, ő nincs. névsorból. vissza kéne menni. apám találgat, vannak akik később kerülnek... talán hogy kevés. 8 év. naplójában, amit hátrahagyott: nem kiadásra, ezt már legelején, szögezi, a legszebb éveiként említi ezeket. később is, tanítványai, mindenki csak tisztelettel, szépekkel emlékezik. különös, rejtélyes sorstörténet az övé. most már sokminden világos, az is, hogyan állt a börtönben lelkészként a politikai foglyok támaszának (igen rövid ideig lelkész, végezvén a földrajz-történelem szak mellett, azt hiszem ezek mind Kolozsvár, teológiát... aztán nyelvek, mondák szerint biológus szeretett volna, tele is volt a lakás, mindenféle biológiai, orvosi szakkönyvekkel, sokféle nyelven, latin, román, magyar, francia, tán német is, hát akkor innen, hogy mindkét unoka, akiket nevelt, túlról, orvos, orvos családokba, azok gyerekei is orvos, másik gyógyszerész). amikor kérték, csak ezt a levelet bár juttassa el szeretteiknek. hogy túléljék. és ő segített. hogy kik voltak? mindig mindenkin segített. legyen az politikai, vagy zsidó. mindegy volt, ott akkor, embereken segített. érzékkel, és okosan. mindig csak okosan. emlékszem, nagyapám mindig szimpatizált az értelmiségiekkel, legyen román vagy magyar értelmiségi. bármilyen nemzet. amikor elvinni akarták, börtönbe, lebuktatták, is, a megfelelő helyen kért, talán ortodox pap, de mindenképp előbb valami fontos levél, nem emlékszem milyen szervnél, az meg még felsőbb szervnél, segítséget. persze, az információ lebuktatásáról előbb jutott el hozzá, különben nem menekül, ha elfogják. emlékszem, apám mesélte, egyszer életében ő is a katonaságnál így menekült meg. elvérzett a vécén, kínok között, közel halál árnyékában, hiába kérte, engedjék, vigyék, mehessen orvoshoz, itt hal meg, előttük. nem törődtek. csak amikor már tartotta saját beleit, utolsó pillanatokban azzal fenyegetve, ha apja megtudja (mert különben ő se kért sose segítséget szüleitől), mind börtönbe kerülnek. ezért. hogy hagyták kimúlni. hogy az apja nem akárki. elmondta, ki. apám ezzel menekült meg. azonnal orvoshoz vitték. még nem volt késő. családomban a jó emberek mind sokáig éltek. nyolcvanon túl. megsegítette őket az ég. akármilyen korban. háború vagy más, fasizmus, kommunizmus évei. apámat sem fogták be sosem besúgónak. ezekről úgysem lehet sokat tudni. inkább is felénk csak Visky, a színész esetéről beszélnek. hogyan hallgattatták el, milyen módszerekkel. iszogatott is, ami szívén, száján. kimondotta. szerette az életet. színész volt. amikor börtönből kiengedték, is így történt. az öngyilkosság is, kivégzés, megrendezve. felakasztva egy fa tetején. elbúcsúzatlan. egy életet szerető ember nem hal meg búcsúlevél nélkül (igaz, akkor már roncs, akkoriban meséltek az elektromos székről is, kínzások, nemcsak tévéből, filmek, vagy rómaiak, a várakból). mostanság szó esik Szilágyi Domokos esetéről is. vádak, öngyilkosságok, homályos, eltemetett, elásott, megsemmisített, korrupciós ügyletek.

úgy a magyarok, mint a románok, nagyapámat abban az időben, segítették. legalábbis, mentették. sikerült az "országból" kimenekíteni. mit számított akkor, mennyit is, hol itt, mikor hol, a határ. bár volt idő, azt hiszem, igen, amikor száműzött. fizikai munkára. azokból az időkből, amikor értelmiségieket. nehéz munkára. például követ fejteni. de lehet, hogy csak krumpliszedésre, mezei munkákra. erről még frissebben majd. hiányosak e tekintetben ismereteim. csak halványan emlékszem, egészen gyerekkoromból.

mackó hogy szabadult meg a katonaságtól, a legkülönösebb titok. igaz, a módszer így is életébe került. valóság a látszatból. lehetett volna éppen máshogy. a rehabilitáló év, másfél... a többi 20. mackó 18 évesen... 19, semmilyen szervnek nem hódolt be. szabadon szeretett élni, mégha bilincsekkel is, a 40. évére. ha életébe is, ha bilincs, szabad akaratból.

más, nagyapám származása. s hogy mi is honnan is becseiek. az ugyan, a hely, még Jugoszlávia, de nagyapám apja Kárpátaljáról. világi ember, állomásfőnök, a legválogatottabb körökből. akkoriban állomásokról felelni, világ urát jelentette. de legalábbis kicsi szeletet a nagyvilágból. de aztán egyszercsak kihelyezték. a hely, Kovászna. messze, egészen más vidék. aprócska, kicsike, jelentéktelen, a világihoz képest. itt ismerkedik meg dédnagyanyámmal. akkor ez második feleség. nagyapám féltestvére a boldiékéból. aztán nemsokára, dédnagyapám, mikor fia, nagyapám 8 éves, egy tekézés (?golf) aprócska golyója hoz halált rá. képzelem zöld fű, kellemes társaság, napfény, kicsi szél, egy délután, amikor a legsimogatóbb a levegő, érkezik a golyó, váratlan baleset. egy jelentéktelen játékból. talán komolyan se veszi, befertőződik, nem megy időben orvoshoz. pedig akkoriban már feltalálták a penicilint. nagyvonalú. ez viszi halálba. ettől tovafele kovásznai dédnagyanyámra szakad a család eltartása. tanítónő, igen szigorú, mindent vállal, hogy a család fennmaradhasson. állítólag zsugori, centire beosztja a pénzt, és csak akkor lehet beszélni, amikor ő nem. különben kuss, asztalra csap, ő a családfő. volt hogy viccesen apám engem néhányszor hozzá hasonlított. hogy ilyenkor melyikre gondolt ezek közül. pedig ha anyám nem lenne, s ha elváltak volna, földönfutóvá (valamelyik hajlékban) látnám, ahogy szétszórja kicsi jussát. két hét jólét, két hét, nélkül. s az évek alatt előbb autót, az otthont, házat. de a legnagyobb probléma, mikor lassan megbomlik az agy, és nem tudunk róla. Torockón, azon a viharos estén, könnyeim belülre fojtottam. ott, a boltban, csendre várakozva. apám megőrült, anyám is idomul, mindketten egymáshoz. csak néha vannak tiszta pillanataik. bocsáss meg nekem ott fenn magasban. de az is lehet, bizonyos érzékenység. hogy csupán előrevetítem a közelgő jövőt. bár anyám is, apám, most hálásak, hogy mégis együtt. nehéz. az öregkor. külön is, nemhogy együtt.

vissza a mi körutunk. csak megtaláljam a fecnik között. Kőrösi Csoma Sándornak is külön tábla. Enyedi Kollégium, akár később a Székely Mikóé. a Kollégium itt mindent magába foglal. egyetem, középiskola, tanítóképző, szállás. tablók. 15 diák, a többi tanár. diákok körbefogják.

véletlen találom egy másik folyosón, fába faragott Esterházy Péter idézet, tabló: Ballag a Betlehem Gábor Kollégium, 2002-2006, XII.A matematika-informatika osztálya. "illúziódnak fátyolát ne lebbentsd fel, maradj örökké boldog álmodó, mert szebb egy megvalósíthatatlan álom, mint egy át nem álmodott jövő".
de tudni kell, úgy jutunk be az épületbe, hogy lélek sincs, szabadon lehet besétálni, akár egy régmúlt, nem létező időbe. a termek is, mintha egy századdal előbb. csak a folyosók, a tablók sorban, a falépcsők élnek itt. meg kint az emlékek, szobrok, táblák, akikre emlékeznek. kik? egy lélek sincs. de a harangot most is meg lehet húzni, hatalmas szép két harang, és valóban csengetnek. mint akkor. abban az időkből.

azt mondják, 40 évesen is olyan sima a bőröm, mint a babáknak. (2009. 07.25-ből)
kis vérnyomásosak vagyunk (kint a mérő asztalon, hát bátorkodom), én, mackó, apám, anyámé már magas kategória. ingerlékenyebb természet. bár ahogy az évek, apám is, egymáshoz idomul.

na de vissza, útinapló. körutunk: Meggyes, Segesvár (ezek csak útban, már valamelyik múlt évben megvolt), Balázsfalva, Gyulafehérvár, Enyed, Torockó (itt elalvás, szállás), és valóban szép, kár hogy kis idő, autó, nem a túra, hegyek, sziklák közt. másnap visszafele: tordai hasadék, Torda, Kolozsvár.

(Torockó, ezt a helyet bárkinek szívesen ajánlom. van egy igen jó címem is. szállás. csak előtte legalább két hónappal lefoglalni. olcsó, és szép. művész pénztárcájúaknak.)

hát akkor, a napló szerinti sorrend:
Misztótfalusi Kis Miklós, templom bejárati faláról: "...és hogy isten gyakran alávaló, és semminek alított eszközök által tapasztalható-képen való segítségével viszi véghez az ő ditsöségét" (Mentség), emlékeztetőül a tudós tipográfus nagyenyedi perének 300. évfordulóján, Nagyenyed 1998. június 11-én a romániai református egyház zsinata. vár, történelmi múzeum, Enyed. szemben srégen a Kollégiummal.

Torockó: csak a kontyos ház kitüremkedés ami más, mint itt, ott Hollókőn. mondja mackó. hogy tisztára arra a vidékre emlékezteti. a ház homlokzatokon apró boltíves kapuk, nem a szászos hatalmas mértek, házak formái, házsorok, vidék, csak itt a sziklák, a táj. fenséges. az ott világörökség. ez is hegyvidékes, hasonló, csak ott már túl sok a turista, és megmaradt a hollókői vár, nemcsak romok. együtt voltunk egyszer, nemrég. de itt, a sziklák, hegyek, fenn, túl, valami érintetlen. mesélik, hogy itt az volt a szerencse, nem tudtak iparosítani. ezért maradt meg végül a házak jellegzetessége. hogy nem bontottak, építettek, nem születtek akkoriban tömbházak, sem modern épületek, a 100-200 évvel ezelőtti struktúra megmaradt, egységes falukép, nagyjából egyidőben épült házakkal. aztán akik maradtak, is újakkal régiekhez idomultak. minden tiszta maradt. az ösvények szélein a gondos vályúkban befogott áttetsző vizek, a patak, a szélmalom, források. ó, egy ilyen udvarban, s a sziklák között, milyen különös lehetett, írni (ábrándozni, gyermekként).

a sok kicsi kúria, látványosság, na és a reggel, ébredés, ott túl, sziklákról, amikor a köd fokozatosan felszáll. előbb csak fehér, homály, majd szemmel láthatóan a tisztulást követni. séta.

a gyulafehérvári templom bejárata felé tartva, éppen ki, találkozom Margócsy Istvánnal, meglepődöm, amikor ráismerek, megismer, hátrafordulok, biccentünk.

osztrák-monarchia, Mihai Vitéz és Zsigmond János fejedelem. a jobbágyság sors. a kapzsiság, torkosság innen, a levélhamisítás, mihai vitéz csalása a szemfülességben onnan, szemfényvesztés. egyik mindent akar, ha kell, összes népe szolgálja, másik hazudik, hogy övé legyen. övé lesz 3 évre. aztán sokezer év... Moldva-Munténia-Transzilvánia egyesítése. 1918. "reintregirea..." olvasom, emléktáblák, szoborpark Balázsfalván, ahol apám elveszíti szemüvegét. ott van Petöfi Sandor is. a román (szász, olasz) nagyságok között. mind végigmegyünk, apám meséli mackónak, aki végigkérdez. ez ki? és ez? fél órát keressük a bokrokban. meglesz.

lássuk tovább, a mese dióhéjban történelemből. mihai vitéz a székelyeknek (parasztság) szabadságot ígér a zsigmondféle jobbágysorshoz képest. 60 ezer románhoz 20 ezer székely csatlakozik, de kiderül a hamisság, a levél, a pecsét, aláírás nem az osztrák császártól. meggyilkoltattak. a hamisság, bűn. az újraegyesítés "reintregirea" emlékére, szól a falakon a balázsfalvi templom, látogatóhoz, aztán avatják a szoborparkot ugyanennek szellemében. de legalábbis, hasonlóképpen. Gyulafehérváron, mindenütt a környéken román feliratok, esetleg francia, angol. francia ugyan szál se, de az eredet. angol, mert világnyelv. Kolozsvár, ahol ami számít, magyarok építettek, román kézre kényszeríttetnek. sehol magyar említés. sehol az épületek története. a színház, más, templomok, épületek. nos, bár országos szinten a 7 % van érvényben, mint kisebbség, hogy akkor az adott kisebbség nyelvén kiírni, ez Erdélyben, magyar vonatkozásban csak 20 % felett érvényes. Kolozsváron kihozták a 19 %-ot, így hiába a múlt, minden. halott. csak az épületek emléke beszél még. a falak, a gigantikus szépségek magukban hallgatnak. a mese annyiban hiteles, hogy saját szememmel látom is. házsongárdi temető.


végül egy kis Tusnád, Szent Anna.

2009. július 27., hétfő

2009.07.15 este, zenékből








2 román férfi, Simion... itt vagy, ugye? hát persze hogy itt. szállnak a pillangók. nézd, ezeket rajzoltam előző koncerten. Márkus Tibor és fia, Dávid. a csapattal. 3.Jazz és imroviz...

rossz vagyok, anyácskám, kegyetlen, nem segítek semmit, állandóan mindenhol csak jól érezni magam. lebegést követni. mindig csak a lebegés felé. hazajövök, égből két hét, évből, három, nektek is, mindennel kiszolgáltok, még több, aztán már nem fogadhatom. minden évben ugyanaz. ennyi, nektek is. az idő csak telik. ugyanúgy, mindig kicsivel fájóbb. hangokból, ráncok.
szeretlek benneteket, integetek. látjátok?

ugyanazokat a dallamokat játsszák, mint én kamaszkoromban. gyermek. 13?14... 15. leány és a zongora. amikor senki, otthon. csak úgy dübörgött, válaszoltak, aztán a hirtelen csend. ugyanaz a hangzás. fel, vissza. és azok a dallamok a zavarban. hangban. csendből, forrásként erednek. pedig csak egy fiú meg egy lány ismerkednek. erdőben, világosban, sötétben. erre mondaná mackó, nem elég sokszínű. mármint a rétegek. egymással. összhangban. nem elég dzsezzes. a ritmus, a taktus, a forma. itt fenn. csakhogy sok hangszer. váltogatva, más. a dzsezz a fülnek. de a zongora más. azok is amik visszatérnek. mindig, újra visszatérnek. pontosan tudom, mit játszottam. visszatérnek. a nyúlmeséknél is. fehérnyuszi. amikor kifehéredik, eltűnik. csakhogy öt hangszer ki volt kapcsolva 1-re. ezért. csak ezért nem született meg az ének. 5 hangszer, 5 szólam, 5 arc. tévedhetek. lehet, hogy csak 4. arcok.
természetesen profi zenészekkel, más. ugyanaz a téma.

masina JAZZ Grencsó. összevissza írok. ez még 2009.07.14 estéből. vissza. végre valami egészen más, csendekből. szerettem amikor meglepett, szinte véletlen tudott csendet idézni. feszültségből, megtölteni csendeket. izzadva. miközben csurgott róla veríték. amikor a veríték belső mozgásból. csak néhány zenész képes igazi csendekre. neki se mindig sikerül. de sikerült. rengeteg más zenész megtervezett csendekkel. előre tudni, várni. nem igaz csendekkel. nem mindenhol. pontosan érezni az igaz zenét. igazán jó zenét csak meglepetéssel, küzdéssel, befelé. amikor jön, és te is féled, hogy csak most ne hibázza. amikor a kéz bizonytalan, aztán csak beletalál. rátalál, amire csak ott és akkor. kevés ilyen pillanat egy koncerten, és az is csak kevesekkel. sok más ami jó zene, megjátszott. 10 perc, húsz után már nem mond újat. átlátod. persze a test maga is élvez. ritmust. agy. képes csak a zenében lenni. lustulni. de az más. nem az élénk koncentrációé. a katarzisé. mint a szekszben az élvezet, a megszokotté, és az egyszeri, megismételhetetlen. ez a zenében is a különbség. és mégis kell a felépítettség. improvizált is legyen, de nem esetleges, vérbeli zenészekkel, akiknek minden mozdulatuk a helyén. valahonnan mélyről. a megremegésnek, mindennek üzenete. ezt a bizonytalanságot, úgy adni elő, hogy ott és akkor (trükk), csak az igazán nagyoké. mesterség. 1 órából 40 perc feszültségben. már egészen jónak mondható.

szeretem, amikor egy dobos vérből üt. nem szerepet játszik. és úgy mosolyog hozzá, mintha mindig úgy, és ott. azt hiszem, Mogyoró. legszebb a duett. lány és dobos srác. bár a lány nem nagy szám (iskolás, feltűnő, agresszív,... és aki mindig ugyanúgy, nem bír kilépni, át, túl szerepből, fiúk akadémista leány előtt is tiszteletből, humor csak maguk közt), itt minden rendben.

hol is tartottam. Simion és Sorin. ők dallamosan idéztek elő csendeket, az elröpülő, tovaszálló pillangókat. csendjeik kezdődtek valahol, és bevégeztettek, ugyanott. a Grencsó csendje, amikor, az megfagyott. ott és csak akkor. váratlan, valósággal drukkolni kellett, hogy sikerüljön. továbblépni. és akkor történt meg a katarzis. amikor pontosan helyére került, aminek kijönni. akár egy sikerült szülés, de maradjunk csak az ürítésnél. megkönyebbülés. egy vödör víz, egy tele szatyor.

válaszolgatások. kérdezz-felelek, is jó. kiszámítható, de jó. kiforrott zenészek.


egyszercsak átadta a dallamot, hangot a bőgőnek az elektromos gitár. észrevétlen. taps. klasszikus dzsezz. előre kiszámítva. sztereotípiák. ez is még Simion és Sorin. igazi dzsezz. velős. na ez az a sokhangzás, ami egyponton, az agyban táncol. nem gondolkozol, nincsenek nagy feszültségek, mert az agy ezeket a rezgéseket pontosan ismeri, és rááll. ez profi dzsezz, nem igazán az improvizációs (kísérleti-alternatív). igazából a kettő között jó. amikor összeforrott is, de a meglepetések. csendek.
Dresch tud még ilyeneket, ha jó passzban, egyszer amikor egészen sötétben, szürkében, és egyedül, körötte minden fekete, s ő nem középen, csak a tér egy sarkából. de lehet hogy máskor. bár a kiégés mindenkit, akárkit fenyeget, bízni. na és más, vagy akiket maci ismer, mind névről. túlról, messziről, máshol. csak ott a zakatolásokból kell kiszűrni, s ha vannak, ott is szép tud lenni. hogy a csend nem mindig dallamból. aztán, csak most már ez se maradjon ki, az is igazán jó tud lenni, amikor sok zenész, és mindenféle keveredik. a népi (folk) a poppal, dzsezzel (kúl vagy a meleg), kántri, reggi a klasszikussal, techno reppel, humorral. más, rockkal vigyázni, elektromos gitár, abból a 21. században csak icipicire venni. mindenképpen irónia, különben sztárzene lesz, s az égés. de mindenképpen tűnés. a tűrés már magában felér egy tűnéssel.

nembeszélve már megint az összeillések. jelek. ahogy beleformálódóm a térbe, alighogy szemem fentről a népművészeti minta, indák, hajlatokról le, közben rajzolom is, zenére, a dallamot átveszi az elektromos gitár, honnan tovább hullámzik a minta, a gitár formás ívein. és amikor a plafonon mosolygó arany nap, s egy fémpáncél kar, kezében kard, végében szív, piros, aranycsillagok, fémhold, fél, száján mosoly, szem, orr, szemem éppen a fémre téved, a szélső zenész cintányért alkalmaz, fém imitációs hangokkal. többször történik hasonló, amikor a terem falán révedezik, kering tekintetem, s a zenészek ezt pontosan lekövetik hangszereikkel. pl. a bőgőnél mire leszek figyelmes? kék és sötétebb okker díszítőminta az oszlop fejezeten, a minták levelekből formált női motívumok, akkor elhangzik, hogy a hercegnőknek ajánlva, utolsó, ráadás szám, itt mire tekintek fel, hópelyhek, pillangóba fordulva, majd egy mikulásszerű, szomorú herceg fej, szakáll indákkal, virágmotívumokból, akár egy Arcimboldo manierista fej, népies és neo modern ötvözet, da capo al fine, sohasem vége.

ezen az esten említve. emlék, valamikor köz'gáz. beharangozó, váratlan, megható pillanat, nézem, keresem, mackó még nincs jelen.

önvádaim kezeidből. képek amik hiányoznak valóságból

amikor nincs bűn: titkok, távolságok

értelmetlen megfosztások

van aki ezt nevezi szerelemnek. elvenni. félrehallások.

kívántam akkor, egyik felem, bárcsak ne fogadnád el. akkor bizonyosan szeretsz. ahogy mondtad is, máshol. másik pillanatban a kezed. adj! így szeretsz, nő. (amikor még gyermek). aztán a többi kezeidből. hogyan szerethettelek. nem válaszoltam. magad sem hiheted. hogy egy nő nem nő fel. ha gyermeknek. az álmok. egyszer ha külön élnének. szakadásból. vissza. valaki más kezéből. mindegy hogy a más te, vagy más. szeméből. imádkoznék.

minden álom valaminek a hiánya, másnak a megléte. valaminek igazolása.
ami nincs, vetített képről

amikor már összetörten

minden darabból új kép

idegen

közel-távol

a pillanat hogy átforduljon,

nem sokáig egyenes még a vonalam. hány év?
nem érem el.

ha meg elfogadtad, kérted. miért bujkálnom? (te, valaki máséból).

nincsenek áthallások. csak ez a gyöngy. már nem a csöndek.

2009. július 26., vasárnap

szakadás

eltörtem egy poharat. pontosabban a szél segített, miután befogta szemem. félek. összetartom a szilánkokat. egyetlen pillanat vagy minden gondosan előkészítve.

2009. július 25., szombat

távollétek – érkezések (körbe)

az a jó a távollétben, hogy a találkozás jólesik. szinte hiány után szabadul fel az ember, hogy aztán újra
amikor a napok visszatérnek a megszokottba. onnan pedig egyenes. tartani az egyeneseket.

egyszer akartam valami olyasmit írni (többször is), hogy te szellemi társ vagy. persze, csodálkozol. meglepődsz. mást vártál. de szeretkezni férfiakkal. mégiscsak az én testem vagy. veled nem szeretkezhetek. emlékszem, egyszer, amikor közel, és nem kívántam. mással tettem. hülyeség, miért ne szeretkezhetnék a testemmel.
(álarcokkal, nélkül). közben elfelejtettem írni, hogy te más vagy. akit megformáltam, csak itt van. ha igazából akarnálak írni, téged, nem tehetnéd ablakba. kegyetlen lennék, rólad minden arcot lefejtenék. kiderülne ki is vagy. hát nem jobb, hogy más? arcok nélkül.

2009. július 23., csütörtök

mofeta, egy kicsi élet.

különös. ma olyan szép napom volt. a mofeta kicseréli az embert. ma (bár nem szabad), a padra ültem. zöld padok. a piros jelzést azért néztem. bizsergett is a fenekem. utána 2 pisilésnél még csípett. szeretkezéskor is, de estére elmúlt. a múltkor sem attól, hogy nem mosdottam volna rendesen. akkor a bodzalétől. nem szabadott volna útszélről. minek nekem orvos. pontosan tudom testem titkait. csak ezek a szúnyogok ne csípnének.

amikor hegyre kellett, fel, többször, végig meg kellett állnom. folyamatosan. egyszerűen csak fizikailag leépültem. meghíztam. sokat ettem. pedig utóbbi napokban még ez se. mackó szerint kövér. hogy a fenekem, a combom is. pedig azért ez sem egészen így. én úgy látom, csak formásodtam. kicsit kiteltem. de kövér az nem. legalábbis így barnán. csinos darabban, rövidnadrág, könnyű felső, egészen elenyésző. jó, azért otthon lefogyok. remélem, sikerül.

mackó is velem haladt, lassan, mindig bevárt, most nem loholt el. volt hogy a tolás sem segített. le kellett passzolnom a biciklit. aztán csak hirtelen ülni aszfalt szélre. másra idő se. talán mert reggeli után azonnal indultam. de ez se. hiszen már a napon se bírtam feküdni. valami kellemetlen a gyomorban, hányinger. csak az árnyék segített, és bizonyos pozíció. na de hogy többször le kellett rögzítenem a biciklit, szakaszosan és folyamatosan, 1o méterenként, túlzás. hogy ennyire gyenge. olyan erősen vert nyakamból fel torkomba szívem, hogy muszáj volt. a gyomrom is, a combom, egészen elfehéredtem. azonnal kellett leülni ahol, útszélre. aztán itt valami egészen csoda. a hányingerből egyszercsak súlytalanság, megszűnt testem fizikai léte. nem éreztem semmit, de nem is lebegtem. úgy voltam, hogy léteztem, de nem volt testem. egészen nihil állapot. valami földönkívüli, kellemes. amikor már annyira föld felett, hogy nem érzel. megkönnyebbültem, aztán tovább. újra minden kezdődött elölről. a kínok a gyönyörűséggel. 1o km fel, leszállni, húrcolni, megállni, ülni, menyország.
de a mofeta kicserélt. mintha mindez csak az előjáték lett volna. hozzá. persze, milyen is lenne mindez az út egy szerelemmel. már amikor visszafele, lejtőn, szinte már csak lebegtem az örömérzéstől. de ez most valóságban lebegés. maga a természetességben. levegő, lehellet, az árnyékok a fénnyel. tiszta levegő. mint amikor kitisztulnak belső szerveid, de mindenképp valami frisseség, fellélegzel, és nincs vége. körbe, előre, háttal, mindenhol fák, és azok árnyékai, hogy csókolózás, erdőben szeretkezés. és mindez mint egykor, magától. képzelve.

lefele száguldás. hogy a lefele száguldás lehet ilyen jó. régen nem éreztem magam ilyen könnyűnek. aztán itthon is, amikor kiültem az udvarra, maci is mellém. többször is csak azt, hogy milyen jó. ismételve. még sosem volt ilyen kellemes a levegő.

persze mackó háta. semmi nem olyan egyszerű. és mégis. ma valahogy a sok csend összegyűlt.

különös nap, utolsók között.

2009. július 22., szerda

reggel. valóságból az álmokat

mackó nagyon rendes. most hogy távollét miatt három napra ő vette át itthon a gazdaszerepet, felkelt a szokott időben, kiengedte a kutyát, megetette, itatta, s öntözgeti slaggal anyám virágait. pontosan úgy ahogy anyám hátrahagyta. én teát főzök, reggeli az udvaron terítve, tűz a nap, kell az ernyő. mindez kicsit később, megegyezünk, 1-2 órát még amíg lehet, napozni. ilyenek. ma különös reggel. szabad. vissza nem térő alkalom.
amit kívántam, elmaradt. még tegnapról. ne legyenek nagy igényeim. ha az apróknak is örülni.
vannak időszakok, amikor iszonyatosan félek a vesszőktől. ilyenkor igyekszem kerülni. akadnak szavak is, melyeket ösztön vezet úgy használni, mint gyerekkoromban. aztán vagy átírom, vagy marad. ahogy épp mikor kedvem.
meghatóbb.
mackó élvezettel csinálta a kutyagondozást, öntözést. jó nézni. én ezúttal sem vagyok ennyire ügyes, bár tegnap igen koncentrálva szedtem a jóstát, vendégként. mackóék kellemesen elcsevegtek, éretlent is szedtek, csak hallgattam, meg is lepődtem a tálat mikor szemügyre vettem. hát, igen, én nagyon vigyáztam, hogy valóban csak az érett. jóstaszörp, akár a feketeribizli. legcsodálatosabb itóka. dehát mindigis amit csináltam, igyekeztem a legjobban. már amit tudtam. abban.
mégsem vagyok ma annyira ügyes. ottfelejtem a felfőtt vizet, úgy szól maci a slag mögül, kész-e a tea. hiába. csak saját szerepeimben megy. a tündöklés. bár mostanság nem akad értékelőm. az írás, olvasás, napozás azonban kellemes. így vagyogatunk. én több álmodás, ő élet. isten is az életet választja. maradok háttérben.
a reggelivel kárpótolom. megterítek, meg ott a tegnap leszedett paszuly is, a rétyi kertből, borsó, ezeket elkészíteni, aztán a jóstával Uzon. ez is mind tegnap estéből. kert vendégként. udvar, a kút, a hinta. hatalmas ez az udvar, a finom pázsit. a paszuly, borsóból is meglehet holnap lesz.

amikor a dolgok mennek a maguk útján, is, nekem magamban kell megküzdenem a dolgokkal. leszámítva évből a két hetet, amikor anyám mint kisgyereket kiszolgál. még mosogatni se enged. egészen vicces volt a helyzet például Torockón, erről majd később mesélek, a vendégfogadós hölgy előtt apámék úgy bántak velem mint egy csecsemővel, megszokás, az is mint más, de legalábbis kisgyerek, s amikor kiderült a hölgy két évvel fiatalabb mint én, apám szabadkozott a maga módján. felém. kacagva, még jobban alázva. mindegy. hogy ez a szerep, másik. a dolgok pedig maradtak maguknak. ami szánva. azért beszéltük is mackóval, ez a nő legalább mutatott úgy 5o-t, tény, én meg hozom a régi formát, olykor ha nincs a szemem között a fáradtság csík, most már dupla, 28-3o-nak is elmegyek. azért jó ez így.

hol is tartottam. mindig nehezebb egyedül, mint akinek segítség. értem, két tenyéren emelve. aztán idő után ezt is megszokja az ember. elfogadni. vannak pillanatok, amikor a legfájdalmasabb után ér a legnagyobb békesség. amikor már rosszabbra nem, csak jobbra számíthat az ember. inkább csak úgy lebeg, sorsvesztetten, akár tenger közepén, céltalan, mert már a rosszabb sem számít. nincs súlya, minden elenyészik. éppen elnézem másokon, akiknek mozdulataikba, arcukba van írva a sorsvesztettség, bármerre is fordulnak, kudarc, de az ember magán nem látja olyan egyértelműn. legalábis ha az arcot nézzük. mindenképp. aztán csak mégis. egyszerű dolgokon is akár nehezen, küzdelem. ó, kedves repülés. te is milyen reményvesztett vagy. szinte unalomban.
a kutyát nem láttam még ilyen boldognak. értem, természetes boldognak. reggel nem a kiszabott 1o percig ugrálhatott, szaladgált, hanem míg jólesett. lehetett volna akár egész nap, kedvére, ha a berögzött ösztönök nem engedelmeskednek. mi is csak az ösztöneinket követtük, hadd legyen szabadon. láncok nélkül. a pokrócon buksiját nyújtogatva hozzám simult, szagolgatott, simogattam.

jó mackóval, csend van. csak akkor szól, ritkán, ha valamit segíteni kell. csinálni. különben csinálások nélkül is elvagyok. van olyan is, amit magamtól. szívesen csinálok.
egészen illedelmes ez a kutya, mondja mackó, miután mégis megtörtént, tartotta nyakát, befogni. ennyit a megszokásról. hogy 1-2 óra szabad mozgást követően már nem ugat, válaszolgat a szomszéd kutyáknak. csak ül, és néz. minket. érzi, ez nekünk is jobb. mint kiabálni. ugatással. és figyelmes. enni sem eszik, mert mi sem ültünk még asztalhoz. igaz, rosszba is sántikál, azért nem lehet egészen magára bízni, a szomszéd kerítést szívesen szétszedné. de aztán maga oldja meg a dolgot. önkéntesen állva lánchoz. várta, kínálta. boldog volt. a kissé megnyújtott nyak, félreforított fej, ahogy ott állt.


aztán kiderül hamarosan, túlságosan szépnek látom a dolgokat. minden váratlan csuklik össze. mackó megbánt, de nekem kell békítenem. pedig már olyan szép volt. szinte csak képzelet.

mackó kiolvasgatja az itteni újságokat, akárcsak otthon az ottaniak. néhány itteni könyvet is becserkész. itteniek és ottaniak. írókból.

2009. július 21., kedd

árnyékok fények

Sem itt sem ott. Itt sosem voltam(titokban néztem) ott sosem lehetek. Leszek?Láttam(észrevétlen) Elhagyom ablakból. Már vonat sincs. Egyedül a csend amiben még mosolygom. Hinta, bármikor. Zavarnak a hangok. Bárhol. Nekem az itthon a ház maga. Család, ember nélkül. Az emlékek. Régen eltemettem, ahogy magamat is. Csak hangok ne legyenek emberek. a nap, csak a hold, ablakból, asztalról, enyhe szél. Krémet sem használok. Barna bőröm.
Közelről néztem a zajokat. A tömeg elszívta. Csend. Fénybe nézve, rád?magamba? Csak az ugrálás ne. ugrálni csak gyereknek. Körbe, kicsi gyermek. Zajodat. Borzalmas. Fitness…mondod a neved. Iszonyat. Csak amikor felcseng tisztán a hangod, az szép. Kár érted. Aztán hogy milyen gyerek te is, színésznő. Ugrabugra. Ez is rég. csak a könyökemet igazítva. Ki a képből. Kellemes ez a sötét. Vissza.
Ha rövidnadrágban kirándulok, leszólítanak. Furcsa. Nem szoktam hozzá. Már nem tudok mosolyogni. Akár húszéves, akár hatvan. Olyan idegen. Amikor meleg, szép barna, szeretem a bőrőmet szabadon. Csak még egy kicsi nap. Egy kicsi szél. Arcom is szebb.
Hiányzik az írás amikor nincs. A füzet csak pillanatnyi enyhülés. A lapok. Nem tűnik el a hiány, probléma. Csak amikor gép. Pedig nincsenek emberek. Sem itt, sem ott. Csak az ösztön. remél.
Nem kéne kihagyni az útleírást. Amikor idő. a képek. más. koncert. rajz.
három nap. akkor eszem amikor éhes vagyok. írás is.
olyan idegen vagy. mondja anyám. néha. azért még védekezem. előtte. félem hogy közel távolról szeretem. arcába is csak néha nézek. most is ha előttem nedves. de most nem kell. távol. közelről. egészen érintve. sosem mertem megérinteni. csak a szavak. olyan kemények.

2009. július 18., szombat

emlék

kár. szerettem volna a gyerekeket. mint akkor. csak most vállalni is. nyugodtabb. a kertészetben pedig a gyerekek mellettem voltak. sírtak, amikor el kellett mennem. a szüleik is utcán tudom, hogy mosolyogva néztek. de el kellett. ezt már nem mesélhetem el. tudom, onnan máshogy hangzik. és aztán a gyerekek is azt hitték. hogy én hagytam el. mert már nem mesélhettem el. hogy mi történt.

reggeli ébredés

álom reggel 8 és 9 óra között.
Veled álmodtam. Váratlanul megleptél. Eljöttél. Különös ahogy szinte családtaggá változtál. Amikor megérkeztünk, végigpásztáztam mit is láthattál a szobáinkban. Majd egyszercsak azt mondod, más adta be a pályázatot. Pedig te szóltál. Hogy nekem szóltál. Talán jót akartál. Lehetséges. Eddig mindig máshogy éreztem. Hogy mindvégég ellenem dolgozol.
Sajnos nem érzékelem a pályázatokban a fontossági sorrendet. Előfordul ha mégis, az marad ki, melyik nagyobb jelentőségű. Lenne. Pedig bízom magamban. A szándék is bennem. Mégsem mozdul a kéz. Ahogy kellene. Amikor lehetne. Most mégsem lehetne mondani, hogy nem tettem érte. Hívhatjuk pályázatnak. Amennyiben az álom üzenet.

Aztán enni kezdtük a pályázatot. Ott volt ő is. Egy idegen. Nem ismertem. Azt sem tudtam, ez volt-e a pályázat. De elővette. Egy hosszú, kenyérszerű sütemény volt. Több méter hosszú csíkban. Talán mesélt róla, erre már nem emlékszem. Meghúztuk, és eltöredezett helyenként. Felébredtem.

Szép álom volt. Nem olyan mint a múltkori a meztelen csigákkal. Az ételben. Na igen, megelőzően a kút belső oldalán ugyanez a csiga. A vödör mellett. az akkor valóság volt. Hogy semmi nem véletlen. És mégis. Egészen kellemetlen álom volt ehhez képest.

Mégis rosszat jelentene az álom? Mindig ez a kettősség veled. Hogy ami szép lenne, ott mindjárt az is, csak lenne. Mert amikor idáig érsz, hozzám, visszafordulnak a dolgok. Ösztönös?tudatos?tudatlan? az irányítás. pedig látod, lehetne egészen szép is. velünk. mind eggyütt.

Maradjunk annyiban, szép álom. Lehet, mégsem sikerült? Hogy ez lenne az üzenet? A leveleimet sem tudom nyitni. Leállt a rendszer, csak bizonyos funkciók működnek. Talán ezt a levelet sem tudom feladni. Dehát majd csak megjön a válasz. Az élet megfejti.

Mégis szép, legalább egyszer akartál. Rám gondoltál. Értem. Miért ne sikerülne?


a képekkel majd csak akkor tudom folytatni, amikor a gép működőképesebb. a jegyzetnapló, útinapló a három elmúlt napból is ezúttal későbbre.

2009. július 15., szerda

családi fotók között


1995, Budapest, első albérletem

a rétyi ház apámmal mackóval








a szentgyörgyi ház nagyapámmal és velünk




anyám Boldi szüleivel













anyám






keresztapámmal








anyám testvérével (keresztszüleim)














nagyapa sárga botja, rétyi nagyapám (középen )






szentgyörgyi nagyapám







Szentgyörgy, nagyszüleimmel. mindenhol legkisebb vagyok (szélen)







ismeretlen fotó












szentgyörgyi nagyanyám







tanár nagyapám (Enyedi Kollégium, Szentgyörgy – Székely Mikó Kollégium)

















































































































anyámmal





















anyám jobb szélen








































































anyám, apám, és mi gyerekek



































































































































még visszatérek