"mesélek magunkról, hogy megismerje egykori önmagát"... mesélek magunkról, hogy játszhasson egy iskolát

nekem csak a naplóm van. idővel így is megtanultam öncenzúrázni. persze az álmok. mindig az álmok maradjanak legfelül. nem járok társaságba, nincsenek barátaim, csak a párom. akivel általában meg lehet beszélni dolgokat. így is tegnap, még azt gondoltam, milyen szép is lenne egy nőnek két férjének lenni. tegnap még határozottan állítottam, igen, valóban, különös dologra leltem.
az írók, akik összejárnak, egy csapatban dolgoznak, egymás közt beszélik ki dolgaikat, egymást. nyilvánosan is összejátszanak. vagy szét. olyan mint a sakktábla. jó játék, ha mi is benne lennénk. nekem csak a naplóm van. ebben teszek önvallomást. jól, rosszul, mikor hogy. az életem, gondoltam, hogy minden egyes pillanatban hű legyek magamhoz. aztán csak ezt is ki lehet játszani, el lehet játszani. nem kívánok sokat már. szinte azt mondhatom, nem várok semmit. de ez így nem igaz. csak dolgozni, ahogy mindig is. az élet pedig egy lutri. nem lehet mindenkinek szerencséje. de menni azért kell.
az ember hajlamos azt hinni, hogy tökéletesnek teremtetett. kényelmes álláspont. pedig ez alól egyikünk sem kivétel.
az idős ember. pontosan az idős embernek kellene úgy viselkedni, hogy példát vehessünk. nincs fiatalabb vagy idősebb ember. az ember mindig egyforma.

ágaskodó kicsi száraz ágak

behunyni szemet, így éldegélni. ha rám süt a nap, mosolyogni. aztán úgyis minden összecserélődik. kinyitni szem, becsukni Nap. tovább, menni tapogatózva.
de hiszen még itt sincs a tél. nem kell sapka, kabát, csizma. jó előre becsomagolni. az idő olyan kiszámíthatatlan.

amennyiben a filozófia maga a csönd

vannak művek, melyekben látványos csendek vannak, a megjelenésre operálnak, megmunkált csendek. és vannak, amelyek háttérben maradnak. néma csendek. hogy aztán egyiket filozófiának mondjuk-e, másikat szépnek, tetszetősnek, ez is a levél-virág-gyökér viszonya. de egészen össze is cserélhetjük a csendeket. egyiket a másikkal. ahogyan elvegyülnek egymással. ezek lesznek a néma beszélő csendek. aztán vannak egészen másmilyen csendek is. például amikor nincsenek csendek. csak elszenvedői vannak.
(folyt. mű filozófiája)


.............benne lenni levegőben

Zöld babák, 1995

amatőr felvételek, saját kezű hang improvizáció zongorán (FMK fiatal művészek klubja), Ernst múzeum, Stúdió galéria kiállítások

...s a toll felsebzett, ahogy szállt

hogy a földön töltött idő, álom?
pár napja egészen különösen finomat szeretkeztem. csak úgy beleolvadtam a szeretkezésbe. a párom teste volt, majd beúsztak azok az arcok, onnan a zenéből, metróból. az a két szemtelenül pimaszul kedves fiatal arc. amikor úgy néztem, amikor néztek. hosszú, egészen különösen hosszan tartó érzés volt. mintha sohasem szűnne. talán nem bűn szeretni párom testét. amikor odabújok is, mellére, kicsit fentebb, éppen ahol a lyuk, hónaljnál befér a fejem. ezt a kis rést éppen az én fejem méretére tervezték.
én megfogom a kezed, mindenki mindenkinek megfogja kezét.
amikor már nincs erőm tovább vergődni, a
kezek körülvesznek. hogy nem kinyújtani, visszatolni?
a kislány letérdel, kinyílt szemmel, és előre, kicsit felfele néz, óriás pillangók szállnak el, balról megindulnak a felhők.
fekszem hanyatt, fogom az égből felém hajló istent, és belevarrom a testembe.
énnekem minden ember olyan, mintha a végtelenségig élne.

na persze, odadörgölőzni orrához. már-már egészen megfeledkeztem.

mackó születésnapjára, 2001-ből, vászonba varrva

ami örökké engem várt, hogy bekövetkezhessék

A mai álmom igen különös volt. a környék, környezet amibe csöppentem is, ismeretlen volt. a szűk utcák, előbb valami kirakodók az út két szélén, kirakatszerű alacsony épületekkel, ember is, talán ablakokban, kicsit olyan olaszos, valami ilyesmi házakkal, lépcsőzetes, lejtős-emelkedő apró kanyargókkal. de mintha nem lettek volna színek, olyan kopottas, szikár volt minden. emberek is úgy voltak, hogy voltak is nem is. mint egy emlék. egy film, egy fotó. egyedül én voltam élő, ebben a kompozícióban. de ez akkor még nem derült ki. Éppen egy társasághoz kellett volna beülnöm egy kocsiba, akiket nem nagyon ismertem, azt sem tudom, hogy kerültem erre a helyre, aztán kikötöttem, legalábbis kinyílott előttem egy olyan autónak ajtaja, pontosabban inkább csak a három feketeruhás alakra emlékszem, akik természetességgel fogadtak a kocsiba, mintha velük kellene mennem. Ott teremtek, én meg azt hittem a társasághoz tartozik. Aztán hosszú útra emlékszem, két oldalt fák. Nem pontosan van előttem, miről beszéltem, csak arra, hogy olyan kedvesen meséltem, azt sem, magamról-e. aztán az egyik figura azt mondta, most kiszállhatok, ők tulajdonképpen bűnözők, valójában nem velük kellett volna mennem. És olyan kedvesen mint ahogyan én velük, hangtalan elbúcsúztak, pontosabban kitettek. De hiszen ezek éppenséggel megerőszakolhattak volna, kínozhattak volna, mi mindent csinálhattak volna. és én mint egy gyermek, csak beszéltem hozzájuk, talán megsajnáltak. Igen, bizonyára az történhetett, hogy megsajnáltak. Ez a három bűnöző jó volt hozzám. De különben is, felmerült, valóban bűnözők voltak, vagy csak megjátszották a jelenetet. Ezen tűnődtem. Hogy nem lehetett olyan varázserőm, hogy csakúgy beolthattam őket. Mégis kell legyen valami különös ebben a történetben. Hogy ennyire megszelídültek látványomra. Azt hiszem, igen, megszerettem ezeket a sötét fekete embereket. Hogy engem nem bántottak, amikor egyszerűen csak bánthattak volna. De miért éppen ők termettek ott, amikor eltáthattam a szám, hogy nem ültem abba a kocsiba, amibe hivatott. És tulajdonképpen hová kellett volna mennem, ez sem derült ki. csak az, hogy kiszállhattam, és nem történt velem semmi baj. Szeretetet éreztem, és megnyugvást. Megmenekültem valamiből, amit meg sem ismerhettem. Áldott volt hozzám a sors. Úgy tűnik. És mégis. Igen, azt hiszem, képes voltam elvarázsolni ezeket a feketeruhás, kalapos embereket.

Istenem. De hiszen az a régi gyermekkori emlékem. Amikor ugyanígy kinyílott az ajtó, és azok az alakok szaladtak utánam, majd be akartak tuszkolni a kocsiba. De ezek nem tuszkoltak, egészen csak nyugodtak voltak. Készen állt már a jelenet, mielőtt meg sem születtem volna. legalábbis így tűnt. Mintha ez az autó egész életemben arra várt volna, hogy engem befogadjon, majd mint egy pumpa, finoman kilökjön magából. Különös. Egészen különös történet. Mintha mától egészen szabad emberként léphetnék a világba.

4-es 6-os, fekete hosszú haj és a lilapiros ruha virágokkal

Felém tartott.

Annyira szerettem volna ott lenni a party nagy lajoson. Kíváncsi voltam zelki jánosra, hogy kérdez, hogy mosolyog, milyen ember. Darvasi lászlót már kicsit elfelejtettem, arcába nézni. Hogy miket olvasnak, miről beszélnek, már hajszálon volt, hogy indulunk. Különös, még mackót is rávettem. Amikor party, mindig hajlik a dologra. Szerettük hallgatni. Igaz, mackó mindig hiányolja a beszélgetéseket. De mintha éreztem volna, hogy az is lesz. Lezuhanyoztam, hajat mostam, a fehér nadrágnál tartottam, aztán csak álltunk a tükör előtt, mindketten. Mackó és én. Tanácstalanok voltunk. Ha nincs a díjkiosztó, talán elindulunk. Egyetlen szavamba került volna, egyetlen mozdulat. Aztán bántott az is, hogy hiszen nem voltam sem a tóth krisztináén, sem a háyn. A závada… az most inkább csak fáj. Pedig igazán nagyon szerettem volna. féltem. Azt akartam, hogy ne vegyenek észre. Hogy ne lássanak. Úgy lenni ott, hogy senki ne tudjon róla. De hát ez csak a mesében, álmokban. Hogyan lehetnék úgy, hogy közben nem vagyok. bőrömből kibújni, másnak lenni. Talán már örökké itthon kell maradnom. Megérezhettem valamit, hiszen a fekete levelek, növények. Minden ami zöld, most fekete. Csupán egy szoknya hordozott még némi emléket. Valami bogyó…. Egy ing. Azt hiszem, igen, megérezhettem valamit abban a pillanatban, amikor a lábam indult volna.

egy nappal később.

te nyúl! így a róka. valóban a saját árnyékodtól is félsz? gyere, próbáljuk ki. jól van, róka, de ne jöjj nagyon közel. még bekerülsz az árnyékomba. akkor nézlek egy tükörben. az megfelel? nem, csináljuk úgy, én leszek a te tükröd. ilyen mese úgysem volt még.

babák

lépdelj kicsi lány saját árnyékodon. arra születtél, mindig másokért légy feláldozva. de te csak hidd, hogy fények. az elszakadt darabokat majd sorra megöltögetem. csak mi maradtunk magunknak. egy álmot akartam csupán, nem az életet. hogy aztán minden életből.

igen, most már emlékszem. még amikor nagyon kicsik, volt egy barna mackónk. ő volt az első mackó. eső vitte el, nem maradt belőle semmi, csak a szalma. végül az sem. akár a papírházamból. emlékszem, sírtam is. aztán lett ez a sárga mackó, azóta vigyáztunk rá, sosem hagytuk kinn, az esőben.

cím nélkül

legyen itt néhány a 2004-es Fürdőző nő agyag-cérna varrott munkámból

felhőnek napnak lehulló levélnek

úgy szeretnék gazdag lenni. repülni, jönni menni

pedig egyszerűen csak máshonnan vesszük a levegőt.

csak akit szeretünk, azzal tudunk bánni úgy, hogy gyógyító. különben leszedjük róla a maradék húst is. Csáth Géza kapcsán jutott ez eszembe, véletlen. csak a jelek, éppen egy bója, amit elhagyok, de már jó ideje foglalkoztat, mióta öngyógyításra kényszerültem. néhány éve. a folyamnak, amiben sodródtam, nem volt kivezetője. mondhatnánk-e azt, önérzettel, felelősséggel, hogy aki nem képes kilépni sátán bűvköréből, maga tehet róla. ha a csapokat idő után nehéz, lehetetlen, bezárni. vagy mondhatjuk-e még, hogy minden ember maga sorsának kovácsa. helytálló-e, ma. vagy bármilyen korban, amikor nem kifelé beszélünk. hogy mennyiféleképpen lehet kifelé beszélni. mennyi oldalról. s aki ilyen formán bűnöz, tiszta kézzel nyúlhat-e bármihez. az ilyenek mindig nyúlni fognak, mert jutalmat kapnak érte. vagy elviszi az önkézzel végzett halál. a frusztráció. kissé erős itt, és szélsőséges is, egy fordulattal elvonatkoztat, valahol mégis emberek lennénk. gyógyítás hiányában pedig nincs, és nem is lehet gyümölcs. sem itt, sem túl. más kérdés, sikerül-e az öngyógyítás. hogy nem mindenkinek adatik gyümölcs, mert nem mindenkinek gyümölcsre van szüksége. ezért vagyunk annyifélék, ezért adta a teremtő a leveleket, fákat, vizeket. a bölcseket, hogy gyönyörködhessünk a virágokban. hogy van akinek a mederben folyás rendeltetése. nem az itt-ott fellelhető kincs, gyümölcs, virág, szemnek szép. hanem az egész mint olyan, a folyás, a csobogás, zuhanás, fel. a teremtés, az érintés. távolról. nem a test, csupán a mozdulat. az megint más, hogy a folyásnak is kell legyen medre. nem lehet csakúgy folyni, mert az már elfolyás, fölösleg. mindig a mederben maradni. észrevétlen. a vonalak, persze, hullámokat, követni. hát ezért tűntek el a homokvárak. hogy mindig, a hullámokat követni. kisebb, nagyobb mederben. végül az, hogy a gyümölcs is, levél is lehull, nem vizsgálat kérdése. minthogy az sem, a gyümölcs, levél is, víz, folyam, magától. teremtés, élet, érintés. megfogom a kezed, sétálunk. hogy kimondunk vagy hallgatunk, ez a nyelv. összeérünk. amikor ugyanonnan vesszük a levegőt. megtartani magunkat. így-úgy, levegőre szükség van.

"naplóból ki" csak mert bevillant a kép

a humor jó. nem tudom hogy jutott eszembe. meg aztán előfordul, boldogan ébredek. legnagyobb szenvedésekből. ma nem vagyok boldog. ezért írok erről. tegnap, azelőtt, valamikor, éreztem a villanást. hogy tulajdonképpen boldog.