Délibábos / Utopian

Délibábos / Utopian
Délibábos / Utopian - kép1 / rajzfilm: 24 perc / készítette: becsey zsuzsa, 2012 / zene 1: oliver mayne, bede péter, sárvári kovács zsolt, hoch ernő / zene 2: dányi krisztina, juhász gábor, szabó g. hunor, rubik ernő zoltán

2015. március 3., kedd

Becsey Zsuzsa: Harmadik idő 1. (előjáték A filmhez) - Az élet jegyében


Az animáció 3 különböző zene variációra készült el, ezekből egyik:


A végekről.

… És a kis figura áthajlik a túlvilágra, egy másik időbe szenderül. Szinte, mint „csipkerózsika”, amikor ott túl édesded álmát alussza, remélve, majdan egy új világra ébredhet. Lesz valaki, aki kiváltja őt azon túlvilágból is, amibe evilágból tűnt időre időből időtlenségekből. Az ősrobbanás (teremtés) elő- és utópillanatából kiragadva, ottragadva (felejtve) a mi időnkben. Erőkből. Erődből. Kardból. Karból. Karokból, szellemből. Hogy egyik rendszernek a halálos vég (halál vég) szúr szemet ­­– mindenki attól fél, amibe rohan –, végzet elkerülhetetlen, kivéve, ha ez idő kapja el grabancát, úgy még időben (levegőben) jut alkalma változtatni, mielőtt újból földet ér. S mely korhelynek (korhűnek) az ideológia szent, egyetlen idióma, gnóm szindróma, az bármilyen köntösbe is öltöztetett, szemet arra vettetett, akire hű kezet veretett, nyelvet ötöltetett (öltetett örvendezett), kiöklendezett törvényezett (örökérvényűre törvénykezett törekedett feltörettetett kerékbe töretett). Mely korban van hely annak, amelyik eltakarni kíván, amelyiknek van takarnivalója, takargatni – melyiknek nincs, amelyik elfed, hogy valami mást láttasson, ami –, s hogy miként cselekszi azt, jövendöli meg éltét. Másiknak a szentimentális, pesszimista, szimbolista vég hoz megnyugvást, beteljesülést. A humor, önirónia, önkritika, korokban és időkön átívelő (rá- és belátó) képesség, érzékenység mindkét véget elbírja. De hogy a humor játszhat-e hazug módon, is hallgatója és megcselekedője egyaránt függvénye. Noha humor és humor között is különbség. A jó humor, amelyik nem pusztán önmagának vagy környezetének tetszeleg (tetteti, eljátssza, megjátssza az el- vagy megjátszhatót), minden ruhát képes magára ölteni. (Nyelvet is, éket is.) A szív magára marad, a szerv hanyag, a szarv halad. (Megint a puszta látszat a tükör onnansó feléből, az érdek így kíván maga után hagynivalót.) De ki mondhatja meg helyettünk, akit a kéz vezet, szív lehel, nap kelt s a szem tart éberen, akit a hold betakar (ki- vagy eltakar), megmondhatja-e más, helyettünk – a cselekvő, megcselekedett (eleve elrendelt) kéz helyett, hogy mi legyen a vég. Legyen az a megmondó akár a kéz (ergo nép) nevében álintézményesített rendszer vagy szimplán csak „a másik” ember (önmaga vagy sok ember nevében). Hogy a bátorság is csak hatalom kérdése? Mondják, a tudás hatalom. Úgy tűnik, igen. A jelen földünkön (jelen földünk – föld közeli – gravitációs terében), a két végpont között mindenképp. Kérdés, kik ülnek azonos térben, azonos asztalnál. Hogy a sakkfigurák mind egyféltérre-e (féltekére) tömörülnek, vagy ki-ki helyét találva szépen eloszlik a térben. Hogy a vég talál-e meg minket vagy mi találjuk meg magunk egymás között (egymást magunk között) a térfelen.

Mindenesetre ez a vég itt most megtalált. Betalált, eszközére lelt. Helyt állt, nem hazudtolta meg önmagát. A rendszer tekintetében semmiképp. A hibátlanság tökéletesen működő. Kérdés, ki működteti. Melyik kar, karhatalom, mondták. Tudásé-e avagy a hatalomé ez a kar. Amelyik átölel. Hogy a karnak is hatalma, igen. Az átfogó, átölelő kar hatalma végzetes.
Bátorít vagy színlel, megtart vagy kiejt kezéből. Melyik erőé a nagyobb. Mérleg soha meg nem álló serpenyői határtalanul éhesek. Sorozatosan, fokozatosan, következetesen ki kell elégíteni mindenkoron az eszközt. A működtetőt és a még működőt. Az érdek folyamatosan szüli áldozatát.
Hogy milyen véget kíván láttatni. Azt mondja az életé az elsőbbség. Minden tehát csakis szép és jó. A rendszer csakis hibátlan lehet. A végeknek csak a boldog része lehet elfogadott. Az, amelyik szenvedésre ébred, nap mint nap megtöretik e rendszer oly biztosan működtetett tökéletessége okán, amaz e végről nem kívánatos. Kétség kizáró és büntetendő. Nyíltan vagy burkoltan. Az „élet” nevében lehet alázni, becsteleníteni, gyalázni vagy megszentségteleníteni „halált”. Szép életre szép halál, vagy csúf életre rút halál? Esetleg rút életre is jár szép vég? Szenvedésre szép halál? Vagy fordítva, szép életre jár a rút halál? Melyik rúd kire jár? Az „élet” jegyében ki dönti el. Kinek van joga eldönteni. Hogy az élet vagy a halál szebb. Melyik hoz megkönnyebbülést, megnyugvást. Van, akiknek a szép halál egyetlen reményük, a rút élet mögül. Kinek van joga elvenni ezt a reményt? Hogy egyszer lehet valahol szebb, mint e földi szenvedés. A halál, az elmúlás tisztelete itt tehát nem kívánatos. Ahol az életerő, halál oda már nem férhet. Templomokba sem a megtisztulásért jár az életerős, a majdani feloldozásáért, halottainak sem meggyőződésből ad tiszteletet, pusztán a formaságnak tesz eleget. Így szokás, megszólnak, mit gondolnak mások, mit szól a szomszéd. Ők a hús-vér emberek, valóban, és élnek. Az élet eszközei. Akik még tudnak élni. Ők az élet szerencsései, mert úgy élhettek, képesek voltak, megadatott, tudtak úgy élni, hogy nem ismerhették meg a halál közelségét, de még gondolatának szépségét sem.
Minden tehát „szép és jó”, üzenni e végről csak így lehet. Tegnap még hintából ábrándozott a remény, ki-kikacsintgatott a halál mögül, ma már kis kezével magára hajtja a koporsó fedelét. Ki lenne leginkább kiszolgáltatott, mint a „gyermek”.

Még tovább, hogy nyissunk a személyes terünkön, nagyobb dimenzióra engedjük látásunk, van, aki csak úgy képes gondolni a halál megjelenítésére, hogy az valami nagyon rossz, amit csak elutasítani lehet. Muszájból megy a temetőbe, nem tud elvonatkoztatni a szűk konvencióktól, elvárásoktól, nem alakul ki benne megfelelő alázat, hogy a halál is, elmúlásunk, része születésünknek, földi utunk csak kiegészítő része a teljességnek, másképpen, földi utunknak a halál kiegészítő, beteljesítő része, függetlenül, hogy valaki hisz a túlvilágban vagy nem, halál utáni feltámadásban, feloldozásban (mintha hit kérdése lehetne itt e földön bármi is). Képtelen tudatát, érzelmeit felszabadítani, megszabadítani, egy magasabbrendű erőnek átszellemíteni (legyen az pusztán érzet, testi-szellemi állapot, közérzet). A művészetben végzetes hiba, ha ez a megszépített, valójában megszépítetlen érzelmi olcsóság hatalmat kap. Az anyagiakkal, anyagi és hatalmi erőkkel szemben eszköztelenek, kiszolgáltatottak vagyunk mi, a megszépítetlen testben, szellemben és testen túli lélekállapotban gazdagok.

Megtörheti-e erővel földi ember az eleve elrendeltet, azt, amelyik mindannyiunknak tükröt tart. Csak azért, mert nemkívánatos az elénk tartott tükör. A vég. Az önmagát szépen lebontó vég. Kezünkben a tőlünk független akarat. Ha nem kívánjuk látni, is fogva tart. Megmozdul akkor is, amikor nem szánunk neki mozdulatot. Önmagát működteti e végzet. Szellemünktől, testünktől, érzetünktől független.

Az állandó megnyugvásra csupán törekszünk, törekedhetünk, akár változás, változtatás, választás, változások útján, de mivel az pusztán az időtlenségben érvényesül, kaphat végérvényesen „testet” e beteljesülés (nemlétben, testetlenségben), végül így-úgy, tetszik, nem tetszik, testünk porba, koporsóba hull. Vissza a nemlétbe, testetlenségbe. Test és testetlenség, onnan, hogy van-e határ. Amikor elalszunk.

Vagy a vég is pusztán véletlen. Földi erő szabályozhatja-e e véletlent. Befolyásolhatja-e, megszabhatja-e. Vagy a véletlen és eleve elrendelt valójában ugyanaz. Kérdés, innen a földről, földi időből, avagy onnan föntről (az időtlenségből), nézzük-e. Akár alant, a mélyből, de semmiképp nem a földi felszínről, a látszatból, a látszóból, a nekünk tetszőből. A nekünk tetsző „mindig” változó. Míg a véletlen, avagy eleve elrendelt, állandó.

Hogy a változó, avagy állandó bír nagyobb érvényességgel, is csupán nézőpont kérdése. Földről, avagy a cselekvő („teremtő”) kézből tekintjük. A változás egyikéből szükségszerű, másikából törvényszerű.

Hogy hogyan értelmezünk egy véget, is minket, a mi képességünket, cselekedetünket tükrözi vissza, nem a műét. A mű, a művek hallgatnak. Legyen az egy blogban, asztalfiókban, s ha szerencsés esetben nézőközönség előtt is. De hogy a műtét sikerül-e, kinek-kinek a kezében tű. Hogy a választ itt e földön vagy már csak túl, kapjuk meg, is tulajdonképpen mindegy. Melyik hatalom kezétől esünk, vagy tartatunk meg. Amikor olyan kiszolgáltatottak vagyunk. Mi, egyesekhez tartozók. A többekhez képest. Kevesebb több, több-e kevesebb, is ízlés, vagy torkosság kérdése. Hogy kinek a kezétől estünk el, vagy kinek-kinek a keze emelt fel. Vagy, hogy egyáltalán felemeltetünk-e. Vagy, hogy a végektől mennyire esünk. Van-e menekvés. Magunk elől. Sorsunk előtt. Tükörben, vagy nélkül, nélkülünk.

A végső mozdulatot így is úgy, saját kezünkkel cselekedjük meg. Megmondják, vagy nem, helyettünk. Hogy születik-e utánunk valami, a mi elmúlásunkból, a titok (lepel) takarja ki előlünk. Szemünk előtt lezárult födém. A végső sötétség. Még látható a kéz, amelyik fölötte átemel. Hogy csupán sajátunk? A kéz? A kép homályos. Hogy elsüllyeszt, vagy az elmúló világból kiemel. Hogy fehér vagy vörös az a robbanás, amelyik áttűnik a leplen. Amelyikből áttűnünk, a leplen.

A fent idézett (igézett?megbabonázott) animációs filmhez a szöveget a kecskeméti keresztény ikonográfiai biennálé egyik filmet elutasító zsűri tagjának szavai ihlették, melyek valahogy így csendültek fel lágyan, de magabiztosan:

„A filmmel különben semmi baj nincs, csak a zsűri kifogásolta a végét.”

A film tehát nem kerül közönség előtt bemutatásra. Az egyébként szakmailag megfelelő mű (legalábbis az idézet ezt sugallná) nem méltó a témát felvető ideológia szelleméhez, ott, ahol az elvárás szerint "mindannyian Isten gyermekei vagyunk"  jelen korra reagáló műveket várnak. Isten kezéhez tehát nem méltó a halál. Más szóval, ölni inkább az élet nevében. Az élők kezétől.

A mondat folyamán felidéződött múlt is (mely úgy tűnik közelségében, nem is annyira távoli) e forrásból csordogált.

Revízió, cenzúra, avagy-e akasztókötél. Melyik legyen a nyakunkba, is csak választás kérdése. De a tű halad. A test apad. Szív szakad. Kő szalad. Hű marad.

Mert minden kornak, rendszernek vannak élvezői, akik profitálnak belőle, és lesznek mindig elszenvedői. Gondolataikat, üzeneteiket, őket magukat el lehet tüntetni, meg nem történtté tenni. Jogfosztottá alázni, vagy becsületüket tiporni. De a Tabu is, mint a Titok, Tűben marad.


Na de ki írhat ilyen sorokat? Végső soron. Csak találgatni lehet.

Akinek nem adatott meg ezen éltet erősítő gyümölcs (átlag ember boldogságának kis, apró örömei, család, gyermek, siker, vagy felemelkedő ívű életpálya, boldog beteljesült földi élet), annak az marad, hogy alázattal fogadja a szép halál eljövetelét, azt, ami még reményében épen megmaradhat. Ami egyedül nyújthat számára – földön túl, földi életen túl – reményt. De ha megadatott volna is minden, mi e földi jó, ki tudhatja, bennünk legbelül mi lakozik. Hogy mi az, ami e földi létből hiányzik. Mi az, ami még reményt adhat. Tudhatjuk-e, felülbírálhatjuk-e, mi lehet az, ami a szellemet, az emberi szellemet vonzza. Legyen az ép vagy elhasznált, meggyötört beteg testben.

Egyben biztosak lehetünk, ahol ilyenformán csupán a vég kifogás, ott valahol egészen más, mélyebb forrású (fogásban keresendő) az ok.

Akinek hatalmak adódtak kezébe, megadatott a másik ember, emberek fölötti hatalom birtokában létezni, működni, azt úgy tűnik meg nem érintheti az a fajta áldozat, ami a földön megszenvedett, kiszenvedett élő ember áldozata, alázata. Vagy kevés rá az esély. Az jószerivel az élni vágyása mögött kimondva kimondatlan lenézi akár a szomorú, meggyötört arctalan, vagy szép és titokzatos halálba való elmozdulást, azt, amikor meglibben a koporsó mögötti lepel. A tudatos vagy tudatlan halálvágyáét, mint reményt, mely a még megmaradt földi életen túli bizalom, vágyakozás.

És mi van, ha ez a vágyakozás is pusztán szimbólum, akár az életre esküvő, életet beteljesítő vágyakozásé. A sikeres vállalkozásé vagy a képzelet megtestesülésé. Melyik másikának kudarcából. Ki döntheti el.

Hogy mire vagyunk képesek vágyakozni mi emberek, hiánnyal, nélkül.
Szépen megválni, leválni attól, amire vágytunk, az élettől. Hiszen ezt vették el előlünk. Így már csak a halálért nyúlhatunk, ha már az életért való küzdelem hiábavaló.

Hogy érdemel-e hatalmat ez ember e földön, sem kérdés. E hatalmat a földön emberek ugyanúgy kapják, mint a szenvedést, betegséget másik oldalon az ember. Vég ide vagy oda, igazság tehát nincs.

Mindenesetre kár, hogy nem a nézőre bízzuk eldönteni a végeket. Belefojtjuk a műbe a szót még azelőtt, hogy érdemben megmutatkozhatott volna.

És még azt is tudja a kéz, kivel teheti meg és kivel nem. Ki az, akivel jó vigyázni. A rendszer a stratégiai lépésekhez mindig gondosan meg tudja választani figuráit. Kit érdemes bármilyen feltételek közt megtartani. Ezekre mindenkoron büszkén hivatkozik, példaként említi fel, tudja hol, kinél nem illik beleszólni, milyen legyen a vég. Hol a határ, ahol már nem ildomos, mert körmére ég a gyertya. Hogy a "szakmának" is megvannak a maga kivételei, akiket nem tanácsos megkérdőjelezni.

De mért is nem bízunk alkotóinkban, sem nézőinkben? Miért nem hagyjuk önállóan gondolkodni az embereket minél több alternatívát, lehetőséget kínálva elé, tárva fel látására, hogy maga választhassa meg (változtassa, ha tetszik), mi az, ami számára ebből elfogadható, feldolgozható saját-, illetve mások tapasztalataiból, szélesítve látószögét. Egyéni szűrőjén ki-ki maga juthasson el végül a számára legteljesebb békességig. Miért akarunk mindenáron előre preparált, szabályozott, ellenőrzött, egyszerűsített (butított), de főként személy- vagy csoport által erősen korlátolt, egysíkú, sematizált mintát nézőnkre, neveltünkre ráerőltetni? Attól tartunk, hogy a szabad szellem a fazékból netán ránk ül, esetleg még visszaüt? Vagy pusztán tudatlanságunk, mely, még ha Isten gyermekeiként is, képtelen befogadóit teljesértékűekként tekinteni. Merem remélni, hogy bármelyik oldalról legyen, a hiányosság nem a bűn vagy kisszerű érdek, hanem itt vagy ott túl, a nyitott kapu lehetőségét sejteti.

Mégis, honnan ez a félelem? Az ideológia lebeg fölöttünk, idők során ránkrakódott sötétségek, mint árny, beárnyékolva végzetünk. De fénnyel takarózunk, mesterséges fényektől várunk új csodát, az majd épít nekünk szebb jövőt. Pedig a bizalmatlanság nem vet jó fényt ránk.



Hogy a film miről szól? Alapkörvonalban, madzagon végigvezetve, egy minden erőn felüli próbálkozásaiban folyamatosan visszahulló felnőtt erejét meghazudtoló, gyengéden gyermeki test passió útjáról, amelyik szelíden a legnagyobb megpróbáltatások sorozatos küzdelmében is kapaszkodik, fogódzkodna az utolsó felfénylő napsugárba, de az ellenséges kezek csak húzzák lefele, elfojtva előle, egyre csak belefojtva a levegőt. Várj még halál, a végső kétségbeesésben a kis kezek utoljára még védekezőn az áldozatára vérszemet kapó, bekebelező, eltipró, bűnös földi halandó „láthatatlan karmok” elé merednek, azonban ezek a bűnösségükben összekapaszkodó, egymást erősítő, bátorító, összeesküvő, áldozatát szánalommal meg nem ejtő, áldásra képtelen karmok nem ismernek könyörületet, kegyelmet. A koporsó fedél a küzdő kisembert nem kíméli, és lassan betemetve áldozatát, eltüntetve, lecsukódik rá. A nemes küzdelem utolsó élni vágyó maradéknyi fényereje semmivé válik, szétfoszlik a semmiségben. Hogy marad-e utána valami, végképp nem tudni. E földi mércével, szemmel azt látni, hogy nincs betekintés sem kivezetés ez emberiség halandó, folyamatosan bűnökben tapicskoló örök lélekvesztőjéből. A titok, ha úgy tetszik, kérdés, marad, tehát.

Szenvedésre kárhoztatva. Valami ilyesmiről szólna a film. Mindarról, amit ez a zsenge testéből kibontakozni vágyó kis figura, az évek alatt beteljesedni kívánkozó folyamatos elfojtásokban élete során elszenvedett azoktól, akik őt ebben az ártatlan kibontakozásban kíméletlenül és részvétlen halálra ítélték, és fokozatos, reményre egyre kilátástalanabb, úttalan parttalanságra vezetve, élve eltemették. Mindezt jól szervezetten cselekedvén, érdektől hajtva, az érdek tárgyát és okát minden eszközzel elfedni, elferdíteni, az igazat meghazudtolni igyekvő bűnösségüktől látni nem látva „vakon”, túlbuzgón sunyítva, settenkedve vagy kígyózón, máskor feltűnő magabiztossággal, emelt fővel maszkokba burkolózón. A karmok úgy vélik erősek, mert láthatatlanok, nem lehet őket fülön csípni, megbüntetni, így erejük csak fokozódik, egyre magasabb helyet foglalva el a piramis tetején a háromszögben. Önerőből pedig nem telik bűnhődésre, befele tekintésre, önkritikára, beismerésre, hogy általa kegyelmet, bocsánatot nyerjenek. Ott, ahol a karmok csak pusztításra rendeltettek, irgalom nincs, mint ahogy részvét sem. Ha nincs beismerés, feloldozás sincs.

Hogy ez a szerző személyes vallomása-é? Jelenből, múltból, időtlen időkből? Vagy hogy ezek az arcok is, akik e kifogásolható végre hivatkozva most megalázzák, éppen azok vagy azok másai lennének, összemosódva múltból, akik annak idején is meghazudtolták, ellehetetlenítették, becsapták, kifigurázták, elítélték, keresztre feszítették? Legyen most e ténykérdés itt, felfedetlen. Legalábbis a fő, fedetlen, alázatos és térdeplő. Hogy ez ugyanaz a figura-e, sem tudni. A térdeplő, és az állva földbe gyökerezett lábbal tekintetét fel, a fényre emelő. Hogy van-e közös pont, mag, összeölelkező karok, kéz, átjárás e kettő között, és a bűnösök kitapinthatók-e bizonyossággal körvonalaikban. Vagy itt is, ott is, elmosódások vannak, elferdítések, hamisságok, tudatos félrevezetések, megvezetések, egymásra rétegződések. Hogy már nem megfogható a massza, amivé az idők során lett. Abban a közegben, ahol folytonos mozgásban, változtatásban és átváltozásban alakot kapott ez a foltlény, árnyéklény, inkább az alaktalanság jellemző.

„Isten gyermekei vagyunk” – mondják rá a bűnösök ez ítéletet. A vég ítéletét. Avagy inkább „mi”, Isten gyermekeiként mondunk rá ítéletet.

Talán a masszában utat vonagló továbblépések, még ha olykor sikeres akadályokon való átjutással is, nem-e pusztán azért, hogy végül üresen, önmagukba visszahulljanak?

A vádlók, hogy van kijutás a felszínre. A karmoknak. A karmoknak, akik még képesek elhitetni magukkal, hogy a massza képlékeny. Talán némely puha kéz is helyet kap, hogy a massza ne legyen túl szilárd. De az a kis kéz, aki arra hivatott, hogy a masszát összetartsa, kicsúszik a kezek között. Képtelen benne vagy rajta maradni. Ez a ragacsos kis kéz, egyszerűen leejtetik erről a nagy masszáról.

A megmaradás törvénye, viszonylagos.